Meglátogattam a papot, aki aggódó arccal nézte a tévéhíradót.
- Forrong az arab világ. Előbb Tunézia, majd Egyipptom (így mondta, nyújtott p-vel) most meg Líbia. Szerinted mi lesz ennek a vége, fiam?
- Passz. Lehet, hogy demokratizálódnak, mint mi itt Kelet-Európában kilencvenben?
- Úgy legyen, fiam. Mindenesetre gyűjtünk nekik. A máltaiakkal nem akarsz kiutazni Jemenbe, segélyt osztani?
- De, atyám, ők muzulmánok, az nem számít?
- Ifjabbik testvéreink.
- Hát, ha így vesszük. – bólintottam rá az atya fene nagy ökumenizmusára.
- Akkor mész?
- Miért nem a fiatalok?
- De hát, te is az vagy. Na jó, sortűztávolságról annak nézel ki.
- Kössz…
- Jaj, elnézést, nem úgy gondoltam! – szabadkozott.
- Hagyja csak. Amúgy meg, miért is ne? Legalább kicsit kimozdulok. Mikor indulnék?
- Kozma atyával majd leegyeztetem. Heszoszt is rád bíznám, ha nem bánod…
- Állj, állj, még meggondolom. – higgasztottam le gyorsan a papot, és elképzeltem, hogy mennyire hiányzik nekem egy tébolyult, magát vízenjáró megváltónak képzelő, ex(?)drogos, néhai rendszergazda vallási fanatikus istápolása egy polgárháború felé sodródó, szegény arab országban, árnyékban +40 fokon.