1.

- Nem tudnál segíteni? Hajléktalanoknak osztok karácsonyi segélyt. Úgy volt, hogy Heszosz velem jön, de az utolsó pillanatban lemondta. Valami búvártanfolyama kezdődik. – kért meg a pap egy, a Szeretet Ünnepe előtt nehezen visszautasítható szívességre.
- Rendben.
- Jó, csak előtte még valamit el, kell, hogy intézzek. Friss füvet kell szereznem.
- De atyám, mióta hódol a könnyű drogoknak?
- Nem értlek fiam.
- Minek magának marihuana?
- Nem olyan fűre, hanem igazi fűre gondoltam. A betleheni jászolba.
- De hiszen oda búzát csíráztatnak.
- Az már van, mi szoktunk füvet is rakni a tevéknek. Kevesen tartják ezt a szokást, de a mi templomunk igen. Így vettem át még az elődömtől.
- Tevéknek?
- Hát a három királyok teveháton érkeztek.
- Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe! Amíg maga vissza nem jön, ne vegyek valamit a hajléktalanoknak?
- Jó ötlet. De nehogy szeszes italt! Még elveszítenénk a jövő évi plusz egy százalékot!
- Cigit lehet?
- Az jó lesz. De csak tiszta forrásból. Rendes magyar zárjeggyel.

2.

Nem könnyű meló a szegényápolás. Egy öreg, csimbókos hajú és szakállú, remete kinézetű pasas azt kérte számon a papon, hogy miért nem az a kedves, pornós kislány jött, a Dzsudika Néró, mint a múltkori karácsonykor. Aki még puszit is akart neki adni, csak az öreg hárította, mert nem volt biztos abban, hogy nem maradt-e ki neki az utolsó tetűtlenítése.
- Depresszóval küzd. Kerüli az embereket, de majd átadom neki fiam, hogy üdvözlöd, hátha az is javít az állapotán.

Aztán majdnem összeverekedtem egy féllábú csávóval, aki elkezdte fikázni a doboz Szofit, amit adtam neki, merthogy ilyenkor karácsonykor Marlborót szoktak neki adni. Annyira felforrt a pofátlanságán az agyvizem, hogy visszakértem a Szofit.
- Pátyolgasson téged a Philip Morris! – ordítottam rá. Majd elkezdtünk dulakodni, mert a Szofit azért nem akarta visszaadni, de lenyugodtam és hagytam a fenébe, mielőtt a pap odaért volna futólépésben, hogy szétválasszon minket. De hótziher, hogy erősebb vagyok nála, és hazavághattam volna, mint a macskát szarni.

Majd egy fiatal, legfeljebb harmincas kinézetű srác lepett meg, pedig azt hittem, hogy ennyi bizarr kaland után engem már egy balettozó Angela Merkel se hozhat zavarba. A pasas térden felül teljesen normális embernek tűnt. Ránézésre még azt se mondtam volna meg róla, hogy hajléktalan. Cipők helyett viszont újságokba és rongyokba csomagolta a lábfejeit. Úgy nézett ki, mint valami extravagáns sztájliszt által tervezett neokloshard csizmamodell. Átszellemülten olvasott egy könyvet.
- Lebilincselő olvasmány! Kukkantson bele! – majd az orrom alá nyomta:

„Hosszas tanulmányozás után elvetettem a mester által atomizáltnak ítélt, a szocialitás mind a három (négy) szintjén egyaránt, s többnyire egyszerre érvényesülni kívánó, egymásba mosódó alrendszerekkel operáló komplex társadalom elméletét, s figyelmemet a szocialitás már említett specifikus kommunikációs szelekciókat biztosító tartós struktúráinak kikülönülésére koncentráltam.”

- Jézusom, mi ez?
- Odorics Ferenc – Pokol Béla: Vázlat a (szép)irodalom és a(z irodalom)tudomány
professzionális intézményrendszereinek egybevetéséhez. Egy remekmű! És mennyire olvastatja magát! És micsoda zseniális kezdőidézetet választott e kiváló szerzőpáros:

„Kommunikálni pedig
csak a kommunikáció képes.”
(Niklas Luhmann)

- Hát nem bámulatos!? Üljön ide nyugodtan mellém és fussa át. Én nem vesztem ám el a fonalat, addig keresek valami komolyabbat, még az se vészes, ha kissé szárazabb olvasmányt. – és nyúlt volna a rongyos hátizsákja felé, amit be se tudott csukni a tömérdek könyvtől.
- Köszönöm, nekem ez az egy mondat bőven elég volt! – hárítottam. Most szembesültem azzal úgy istenigazán, hogy a Lipót bezárásával ellepték a szabadon kószáló elmebetegek a várost. Adtam neki egy ötezrest, hogy vegyen magának a szerencsétlen egy normális könyvet.